Berni pásztor, Berni pásztorkutya
Berni pásztor – Istállóból a nappaliba
„Bár a berni pásztor tenyésztése közel 100 éve kezdődött, lelkes hívei egészen a rómaiakat jelölik meg a fajta „importőreinek”. Nem mintha a derék hódítóknak szégyenkezniük kellene emiatt, hisz annyi kutyafajta ősének elterjesztését tulajdonították nekik, hogy egyel több, vagy kevesebb már igazán nem számít…
Közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha a berni pásztor kialakulását fürkésző tekintetünket nem a régmúltba, hanem pusztán a középkorba meresztjük. Ekkortájt ugyanis földművelők telepedtek meg Bern, Burgdos körzetében, illetve a schwarzenbergi, valamint ementáli Elő-Alpok lejtőin. Az ezeken a területeken kialakuló és később fellendülő parasztgazdaságok mindennapi munkájához igénytelen és sokoldalú munkakutyára volt szükségük, melynek feladatai nem csupán a porta és a jószág felügyeletéből merült ki. Ha a szükség úgy hozta, szekéren haladó gazdáját kellett kísérnie, sőt igen gyakran a tejeskannák szállítására szolgáló kordét kellett vontatnia.
A dolgos parasztembernek leginkább egyetlen dolog számított, ha kutyáról volt szó: lássa el a feladatát. Nem kényeztették, ajnározták kutyáikat, és bár a hasznosan dolgozó kutyákat megbecsülték, a nap végeztével nem a házban, hanem a gazdasági állatokkal együtt, az istállóban szállásolták el őket.
Bár az 1830-as években fellendülő fajtatiszta kutyatenyésztés némileg háttérbe szorította a „parasztkutyákat”, munkájuk nélkülözhetetlensége miatt kiszorítani végképp nem lehetett őket. Az 1900-as évek elejétől már kiállításokon is szerepeltek, meglehetősen gyér sikerrel, de arra mégis jó alkalom volt, hogy olyan emberek is felfigyeljenek rájuk, mint Fritz Probst, akit teljesen lenyűgözött a rusztikus kutyák munkája és később a fajta felkarolójává vált, valamint Albert Heim professzor, aki újfundlandik tenyésztésével foglalkozott, mégis szívén viselte a bernik sorsát.
A fajtát 1904-ben jegyezték be a Svájci Kutyatörzskönyvbe, Dürrenbachler (dürrenbachi) néven, majd 1908-ban – Heim professzor javaslatára – a Berni Pásztorkutya nevet kapta a keresztségben.
(…)
A „lelki” pásztor
A berni pásztor még mindig sok jellemző pásztor kutya tulajdonságát mind a mai napig őrzi. Ezek egyike az a szoros kötődés, mellyel családjához, falkájához ragaszkodik. Ha valaki, akkor ő abszolút nem „egy emberes” kutya. Szeret mindig gazdái közelében lenni, ahol közben szemmel tarthatja területét. A vele egy fedél alatt élő kutyákkal, macskákkal és egyéb állatokkal békésen megfér, sőt kifejezetten igényli a társaságot. Egy berni pásztort napokra magára hagyva elzárni legalább akkora bűn, mint egy zenebohócot gyászindulók eljátszására kényszeríteni.
Mivel kifejezetten lelkizős típus, akkor a legboldogabb, ha köré gyűlnek, ő pedig meleg kályhaként onthatja szeretetét családjára. A gyermekekkel jó érzékkel képes meghitt viszonyt kialakítani és bár kifejlett korában súlya meghaladhatja a fél mázsát is, a csöppségekkel mindig hímes tojásként bánik.
Bár legjobban gazdái körében érzi jól magát, képes egy lelkes faroklendítéssel a családi örökség részét képező ólomkristály pohárkészletet átadni az örökkévalóságnak, ezért tartása lakásban nem javasolt. A berni pásztornak térre és legfőképpen tágas kertre van szüksége, ahol mind fizikailag, mind mentálisan kiélheti szükségleteit.
Annak ellenére, hogy ősi házőrző hivatását már régóta nem gyakorolja, igenis jó jelzőkutya. Területének határait éberen őrzi, de inkább jelzi, mintsem támadja az idegent. Ebből a szempontból, „próbálj csak bejönni, leszedem a fejedet!” – típusú elrettentő házőrzőnek nem a legmegfelelőbb választás. Nem mintha gyáva lenne, sőt a berni kiegyensúlyozott, nyugodt, magabiztos kutya, de hiányzik belőle az idegenekkel szembeni túlzott rámenősség és agresszivitás. Ez nem feltétlenül baj, ő nem erre való és pont ezért tartják elsősorban megbízható családi kutyának. Sem én, sem megkérdezett ismerőseim nem hallottak még arról, hogy normális körülmények között tartott berni pásztor bármikor, bárkit is megharapott volna.
Jellemében a berni mérsékelten visszafogott habitusú kutya, bár erről csak jóval később, kifejlett korát elérve tesz tanúbizonyságot. Fiatal és kamaszkorát egy elsős gimnazista önfeledtségével éli és ezidőtájt bizony sokszor bizonytalanítja el gazdáit választásuk helyességét illetően. Ahogyan kinő a „bohém korszakból”, fokozatosan megkomolyodik. Mindezek ellenére a berni még nevelési érzékkel kevésbé megáldott, vagy kezdő tulajdonosoknak sem szokta feladni a leckét. Ha fiatalon megismertetik az alapvető engedelmességi szabályokkal, felnőttként szinte észrevétlenül sajátít el mindent, ami a normális együttéléshez szükségeltetik.
Pásztorkutya mivolta a mindennapokban is felszínre tör. A séták alatt igyekszik gazdái közelében maradni, nem csatangol távolra, nem szökős típus. A lényeg, hogy családtagként kezeljük és velünk együtt részt vehessen minden közös programban.”
Forrás: Balaskó Norbert
Berni pásztor leírása
Nagy termetű, masszív kutya. Feje hatalmas, a bernáthegyiéhez hasonlít. Szeme sötétbarna. Füle lelóg. Háta széles, erős, ágyéka feszes, fara enyhén lejt, mellkasa mély. Végtagjai erős csontozatúak, párhuzamosak. Farka lelóg, a vége enyhén visszahajlik. Szőrzete lágy, eléggé hosszú. Szurokfekete bundáját vörösesbarna foltok tarkítják. Fején fehér orrcsík, mellkasán fehér csík található; a mancsa és a farka vége ugyancsak fehér.
Berni pásztor eredete
Ősi – legalább 2000 esztendős – fajta. Minden valószínűség szerint a rómaiakkal érkezett Svájcba. Eredeti neve: Berner Sennenhund.
Berni pásztor tulajdonságai
Kiegyensúlyozott, vidám természetű, szelíd, de félelmet nem ismerő, engedelmes.
Berni pásztor alkalmazása
Ősei valamikor a római légiók ellátó vonalait és raktárait őrizték. Később fogathúzó kutya volt, s nyájakat őrzött a berni kantonban. Manapság őrző-védő eb, házőrző, vakvezető kutya.
Profil: mindenes munkakutya.
Marmagasság: 64-70 cm.
Testtömeg: 35-50 kg.
Táplálékigény: 2190 g/nap.
Alomszám:6-10 kiskutya.
Várható élettartam: 12-14 év.
Forrás: Szinák János – Veress István: Nagy Kutyakönyv