Mudi

Hajtós pajtás

„A mudi semmilyen tekintetben nem volt elkényeztetett, vagy divatkutya. Nemzeti fajtáink sorában talán a mudi eredetét kíséri a legtöbb elmélet, melyek nem feltétlenül segítenek eloszlatni a kialakulása körüli homályt. Egyes vélemények szerint a mudi az őshonos puli és a hazánkba érkező spicc jellegű kutyák keveredéséből származik. Míg mások a pogány besenyők hajtókutyájaként utalnak rá.

A valóságot persze nehéz kideríteni, az viszont tény, hogy a feljegyzések szerint, az ország különféle területein egymáshoz nagyon hasonló jellegű, kis termetű, álló fülű, hegyes orrú „hajtó” kutyákat használtak a juhászok terelésre.

Ezekből gyűjtögette tenyész alapanyagát a balassagyarmati múzeumigazgató, Dr. Fényes Dezső, akinek nevéhez a mudi első célirányos és tervszerű tenyésztése köthető. Többről volt azonban szó, egyszerű hasonlatosságról. A későbbiekben bebizonyosodott ugyanis, hogy ezen kutyák párosításából nem „ütöttek vissza” különféle eltérő típusú egyedek, az eredmény stabilan öröklődő fajtajelleget mutató kutyák lettek.

Munkájának eredményét 1936-ban egy bírói testület értékelte, melynek köszönhetően a mudi elismert fajává válhatott. Maga a fajta elnevezése állítólag egy juhász kutyájának „Mudi” nevéből származik.

(…)

„Amelyik kutya ugat, az …

… az nem harap.” – tartja a népi bölcselet, mely a mudi esetében is fedi a valóságot. Számára sosem volt feladat a nyáj őrzése, védelme rablókkal, ragadozókkal szemben. Arra ott volt a kuvasz, vagy a komondor. Az állandóan éber mudi – ha végzett a hajtás teendőivel – automatikusan riasztásvédelmi funkcióba kapcsolt és legapróbb neszre is élénken, ráadásul igen éles hanggal reagált. A piszkos munka a „nagy fehérek” dolga volt. (Állítólag Németországban nagy divatja van nagytestű házőrző – különösen kuvasz – mellett mudit tartani.) Na persze szó sincs arról, hogy inába szállt volna bátorsága, de azt még a juhász sem várta el kutyájától, hogy tíz kiló körüli súlyával ölre kelljen a betolakodókkal.

Mindezekből következik, hogy a terelő és őrző munkában is aktívan „kommunikáló” mudi nem tartozik a legcsendesebb fajták közé. Ok nélkül persze sosem ugat, de hogy pontosan mi ez az ok, azt szereti ő eldönteni.

Mindazonáltal az ugatósság relatív fogalom, mely nemcsak az egyedtől, hanem a gazda egyéni tűrőképességétől is függ, de befolyásolják az adott lakóhelyi és egyéb körülmények is. Sőt, mindez, még idő függvényében is módosulhat. Csak, hogy kicsit hazabeszéljek, idén tizedik évét taposó airedale-em hét évig gyakorlatilag „Néma Leneteként” nőtt fel. Akkori panellakásunkban a hangját sem lehetett hallani. Kertes házba kiköltözvén, lassan rájött, hogy eleget kell tennie házőrzési feladatának és elkezdett normális kutyaként viselkedni, azaz megugatni a postást, vagy a kapu előtt ácsorgókat, stb… Nem akar ő senkit bántani, csak jelez, hogy idegen (vagy éppen ismerős) érkezett bejáratunkhoz.

Nincs ez másképp a mudinál sem. Igaz, hogy figyelme éberebb, hangja pedig élesebb, de ez is kordában tartható, ha egészen fiatal korától kezdve következetesen úgy szoktatjuk, hogy néhány vakkantás után jelezzük számára, hogy értettük, vettük az adást. Ezzel az ő feladata befejeződött, és „mi vesszük át tőle az ügyet”… Megkukulni persze így sem fog, de nem rendez ismétlődően olyan kontrollálatlan hangzavart maga körül, melytől egy tibeti buddhista szerzetes is őrjöngve menekülne egy hópárduc barlangjába.

Mindazonáltal komoly gyakorlati haszna is van a mudi „beszédességének”. Az emberek szeretnek úgy gondolni – különösen nagytestű, elrettentő külsejű – házőrzőnek tartott kutyájukra, mint hős gladiátorra, aki életét nem kímélve állja útját a betolakodóknak, és oroszlánként küzdve teríti ellenfeleit. Bár ez a valóságban, éles szituációban a legritkább esetben fedi a valóságot, tegyük fel, hogy mindez beigazolódik és ez a kutya valóban azt teszi, amiért mondjuk tartják, vagyis elkap egy besurranó tolvajt. De mivel nem olvasta a Btk. vonatkozó rendeletét, nem egyszerűen elkapja, hanem csúnyán, esetleg életveszélyesen meg is sebesíti a tettest, aki – hála a magántulajdon védelmének mértékét „érdekesen” definiáló törvényeknek – ekkorra már áldozat. Nos, ez a kutya akár leoltásra, gazdája pedig börtönbe is kerülhet.

Nem beszélve arról, hogy a rábízott értékek védelmében valóban harcbaszálló kutya – bár tényleg példás bátorságról tesz tanúbizonyságot – testi épsége is veszélyben forog, hisz leüthetik, leszúrhatják, lefújhatják gázspray-val, csak hogy a gyakorlatban „legnépszerűbb” eszközöket említsük.

Mindezekkel szemben a csavaros eszű, villámgyors és írtó hangos mudi óriási zajt csap ilyenkor és legfeljebb hátulról, boka-, vagy vádlimagasságban csíp igen kellemetlenül néhányat, ahogyan a juhokat is tereli. Megfogni, megrúgni szinte lehetetlen. Mindeközben pedig fölveri az egész környéket, amitől a tolvajok állítólag jobban tartanak, mint az esetleges harapásoktól.

Egyszerűség, célszerűség, észszerűség

A mudi a minimális igények mellett nyújtott maximális teljesítmény alapelvárás égisze alatt pallérozódott azzá, amilyennek ismerjük.

Forrás: Balaskó Norbert