Kuvasz

„Éber, mint egy belga juhász; elsöprő erejű, mint egy rottweiler; szilaj és megvesztegethetetlen, mint egy kaukázusi; nyugodt, mint egy bullmasztiff; nemes, mint egy angol bulldog; látványos, mint egy pireneusi; szeretteivel vajszívű, mint egy leonbergi… Napestig lehetne sorolni a kuvasz értékeit, ám egyik legrusztikusabb és legősibb nemzeti fajtánk mindezek ellenére lassan a kihalás felé sodródik. A helyzet kialakulásához hozzájárult állítólagos rosszhíre is, mely sajnos nemcsak a laikusok, hanem gyakorlott kutyások között is gyökeret vert és általánosan elterjedté vált. Talán ez is okozhatta, hogy sokan más fajták felé fordultak, hogy a felsorolt értékeket megtalálják.

(…)

A monda és a valóság

Ki ne hallott volna már harapós, hamis, öreg korára „megbolonduló” kuvaszról szóló történetet. Ahhoz, hogy ezzel a sztereotípiával egyszer és mindenkorra leszámoljunk, vissza kell menni a kályhához…

„Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” – tartja a régi mondás. Való igaz, hogy előfordultak olyan esetek, melyekben a kuvasz problémát okozott gazdáinak, dominánsan, esetleg agresszívan lépett föl vele szemben. Ha azonban jobban megvizsgáljuk ezeket az eseteket, kiderül, hogy az okok szinte minden esetben nemtörődömségből, tudatlanságból, valamint nem megfelelő tartási körülményekből fakadtak.

A pásztorok mellett élő, dolgozó kuvaszok nagyon szigorú szelekción mentek keresztül, hiszen gazdáik számára a jó kutya létkérdést jelentett. A gyengébb képességű egyedek előbb-utóbb kihullottak a rostán, ha nem a pásztor, hát a természet által. A jószágok biztos védelmének feladatát csak sziklaszilárd jellemű, egyenes gerincű, félelmet nem ismerő, testben és lélekben kemény kuvaszok tudták megbízhatóan ellátni. Ezeket a kutyákat azonban tudni kellett kezelni. A pásztorok, akik számára a kutya egyenrangú társat jelentett, értették, ”érezték” a kuvaszt. Tisztában voltak azokkal a játékszabályokkal, melyeket be kellett tartani e büszke, önálló kutyákkal szemben a problémamentes együttéléshez.

A falvakba való beköltözéssel azonban a kuvasz kikerült a fajtát jól ismerő és becsülő pásztorság kezéből és ezáltal némiképp elveszítette lába alól a talajt. A házőrzőként tartott kuvasz a földművelő, gazdálkodó parasztembertől már nem kapta meg azt a megértést és megbecsülést, mint korábban, mivel számára csak a jószág (baromfi, szarvasmarha, ló, birka,stb…) jelentett értéket. Csak arra volt szüksége, hogy a kuvasz keményen védje a házat, egyébként „csak” egy kutya volt a sok közül, akinek olykor még enni és inni is alig adtak… Többek közt ennek volt köszönhető, hogy a kuvaszok – részben vadságukat fokozandó, részben az egyszerűség kedvéért – sokszor láncra kerültek, mely abszolút méltatlan egy ilyen öntudatos és szabadsághoz szokott fajtának. Az igazságérzetükben megsértett, önállóságukban, mozgásukban ily mértékben korlátozott kuvaszok többnyire az embertől elszigetelten éltek, és messze nem kapták meg azt a törődést, melyet igényeltek volna. Mindezek idővel természetesen roppant frusztráltak tették őket, hiszen ezek a körülmények bármilyen fajtához méltatlanok, de a kuvasz esetében szinte főben járó bűnnek számítanak. Nem nehéz belátni, hogy ezek a kutyák az első adandó alkalommal igyekezték megbosszulni sérelmeiket, melynek áldozata sok esetben pont az a gazda volt, aki ilyen körülmények közé juttatta őket. Erről persze már nem szóltak a „rémtörténetek”, így hamar elterjedhetett a gazdáját felfaló, megbízhatatlan kuvasz hamis képe…

Kemény jellem, finom lélek

A kuvasz téves megítélése annál is fájóbb, mivel a fajta igazi értékei a felszín alatt, a lelkében lakoznak. Kevesen gondolnák, hogy ezek a hatalmas, megvesztegethetetlen állatok mennyire igényelték és igénylik ma is a szoros lelki kapcsolatot gazdájukkal. Ennek gyökerei még a pásztorok mellett töltött időkből származnak. Mivel egy jó pásztor nagyra becsülte kuvaszait, nem hagyta magukra őket a bajban, hanem ha szükségessé vált, segítségükre sietett a ragadozókkal, vagy bitangokkal folytatott összecsapások során. (Tudjuk, hogy a kuvasz fehér színe is azt a célt szolgálta, hogy többnyire az este, éjszaka leple alatt támadó útonállókkal, rablókkal vívott küzdelem forgatagában a pásztor meg tudja különböztetni saját kutyáját az ellenségtől, és ne őt üsse.) Ebben az egymásrautaltságban igen szoros kötelék alakult hát ki ember és kutya között.

Ennek köszönhetően, noha a kuvasz őrzi a nyájőrző pásztorkutyák büszkeségét, mégis nagyon gazda- és családcentrikus állat. Néha tulajdonosait is megdöbbenti, hogy mennyire fogékony a legkisebb rezdülésekre is, melyekből tökéletesen képes kiolvasni az ember pillanatnyi hangulatát, lelkiállapotát. Az ilyen kutya-gazda kapcsolat kialakulásához azonban mindenképpen szükség van arra, hogy a kuvasz megfelelő bánásmódban részesüljön.

A lelki ráhangolódás és kölcsönös bizalom kialakításához természetesen nagyon-nagyon kell szeretni a kuvaszt, ami viszont sosem jelenthet felesleges, „tutujgató” kényeztetést.”

Forrás: Balaskó Norbert