Minden kutya szeret labdázni?

Nem, természetesen nem minden kutya szeret labdázni. Viszont sok olyan kutya van, aki megszeretné a lasztizást, csak (még) nem tudja a gazdija, hogy hogyan lehetne számukra ez egy jó játék.

…az én kutyámmal képtelenség labdázni, őt egyáltalán nem érdekli a labda.

Az én fejemben is ott motoszkáltak ezek a gondolatok. De kezdjük az elején…

Amikor „csak úgy” megtörténik

Az előző kutyám, Sziszi 9 hónapos volt, amikor rákattant a labdázásra. Előtte eldobtam neki a labdát vagy más kutyajátékot, akkor utánarohant, megszelidítette, majd vagy otthagyta, vagy pedig elrohant és lefeküdt vele. Néha próbálkoztam, de igazán nem érdekelt, hogy akar-e labdázni vagy sem.

Aztán egyszer csak megtörtént. Hogy pontosan mi és hogyan, arról fogalmam sincs! 🙂 Egyszer csak odahozott nekem egy játékot/labdát, majd mikor eldobtam, akkor újra odahozta. Mikor ismét eldobtam, akkor megint visszahozta. Nem is igazán emlékszem a pillanatra, annyira nem volt közöm hozzá.
Talán nagyon örültem annak, hogy odahozta és ez volt számára megerősítő hatású, de az is lehet, hogy egy kutyatársától leste el, hogy ez jó móka. Nem tudom. Az biztos, hogy részemről semmi tudatosság nem volt benne, teljesen indirekt módon történt, ami történt. Attól a naptól kezdve viszont imádott labdázni.

A kedvence egy köteles gumi harang volt. Mániájává vált. Emlékszem, volt olyan nap, amikor 3 órán keresztül voltunk kint kutyapajtikkal és Sziszi kisebb szünetekkel, de folyamatosan hozta a harangot, hogy dobjam el neki… közben időnként lefeküdt 5 perce pihenni, majd újból hozta. Nagyon kellett figyelnem rá mindig, hogy ne hajtsa túl magát, mert képes lett volna rá! Tényleg mániákusan imádta, még 11 éves korában is odavolt érte, s szerencsére olyan jó fizikai állapotban volt, hogy rendszeresen tudtunk még akkor is játszani.

Labdázni tanítás

Aztán jött Zami. Vele pont fordítva voltam, mint Sziszivel. Mindent tudatosan akartam csinálni, mindenre figyeltem, mindent elemeztem. Ez a nagy „tudálékosság” sok pillanatot meg is ölt, így a labdázás örömét is. Zamit alapvetően kiskorától kezdve érdekelte a labda (gurul, pattog – el kell kapni), s volt, hogy odahozta nekem… talán volt, hogy kétszer, háromszor is egymás után eldobtam és visszahozta, de ahelyett, hogy ennek örültem volna és a „csúcson” zártuk volna a játékot, arra vágytam, ahogyan Sziszivel játszottunk anno hosszasan.
Tudtam, hogy mindig még azelőtt kell eltenni a játékot, mielőtt a kutya megunhatná, de valahogy sosem jött össze, mert mindig volt egy „na még egy utolsó” dobás, ami már nem kellett volna.

Fontos tehát, hogy megmaradjon a vágyakozás a kutyában, s ne azért fejeződjön be a játék, mert neki már nincs kedve.

Aztán egyszer úgy határoztam, hogy teljesen elölről kezdem az egészet.

Ez kezdetben azt jelentette, hogy 1 eldobás-visszahozás után nagyon örültem és eltettem a labdát. Ezt megismételtem pár napon keresztül, aztán megnéztem mi van akkor, ha kétszer dobom el. Többnyire visszahozta egymás után kétszer, de volt, amikor nem vettem észre, hogy – bár figyel a labdára is – van valami, ami közben még jobban érdekli. Olyankor felesleges próbálkozni, el kell napolni a dolgot. 🙂
Szóval mikor már nagy százalékban visszahozta kettő dobásból mindkétszer, akkor emeltem 3-4 dobásra. Volt, amikor még így is túltoltam a dolgot, de semmi baj, ebből lehet tanulni.

De mit is tanultam meg igazán?

Figyelni és látni a kutyámat. Megismerni a jelzéseit és észrevenni a határait. Ez nem csak a játék során jön jól, hanem általánosságban bármilyen helyzetben. Sokkal könnyebben észreveszem, pl. ha valami felkelti az érdeklődését a séta során, vagy egy tanulási folyamatnál is rögtön látom, hogy mikor kezd el fáradni, mikor kezdi elveszíteni az érdeklődését. Régen megesett, hogy túlfeszítettem a húrt, azonban mostanra ismerem minden rezdülését és ez sokban köszönhető annak, hogy labdázni (is) tanultunk.

Mániáig nem jutottunk el, mint Sziszivel, de ez egyáltalán nem baj, sőt! Mindig az arany középút a jó, s kit érdekel, ha nem 3 órán keresztül rohangál fel-alá, hanem csak 5-10-15 percig. Illetve észrevettem azt is, hogy nem mindig egyformán szeret játszani a labdával. Van, amikor alig várja, hogy eldobjam és visszahozhassa, de van, amikor azt szeretné, hogy kergetőzzünk. Óóóó, hát az az egyik kedvencem nekem is, s bár igen fárasztó móka, de az élmény felbecsülhetetlen! 🙂