“Tied” – Etetés, várakoztatás, irányíthatóság

Azt, hogy a kutyánk türelmesen várjon, míg nem mondjuk neki, hogy ehet, hasznos és tanítandó feladat. Véleményem szerint az viszont kicsit sem mindegy, hogy hogyan és milyen indíttatásból tanítjuk meg.

Gondolok itt arra, hogy az étkezéshez kapcsolva megtanítjuk neki, hogy figyeljen ránk – akár elvonó ingerek mellett is, mint pl. az ínycsiklandó vacsorája -, megtanítjuk várakozni, megtanítjuk irányítani a kéz- és testjeleinkkel, s közben egyúttal erősítjük a kapcsolatunkat, ami megértésen és bizalmon alapul.

Vagy dominanciánkat és falkavezérségünket kifejezve, magát a kutyát – érzéseit, lelkiállapotát stb. – részben vagy teljesen figyelmen kívül hagyva elérjük, hogy várakozzon addig, amíg nem engedélyezzük az evést. Mert csak! Mert ez a rendje! Mert mi irányítunk!
Ugye érződik a különbség?

Az első verzióban együttműködésre tanítjuk a kutyát (kényszer, erőszak, büntetés, kiabálás nélkül), míg az utóbbiban engedelmességre neveljük – a cél érdekében akár büntetés és kényszer alkalmazásával. Az előbbinél a folyamaton van a hangsúly, az utóbbinál a célon. Az előbbinél segítek, ha nem megy, az utóbbinál kiabálok, büntetek.

Ez a kép jut eszembe az együttműködés és az engedelmesség különbözőségéről

Nem nagyon értettem ezt az egészet addig, amíg meg nem tapasztaltam a különbséget a saját kutyáimon, a viselkedésükön keresztül.

Szeretnék átadni ebből a szemléletből egy picit, ezért a leíráshoz készítettem egy videót, amin csak egy apróság látszik, de számomra nagyon szemléletes ez az apróság.

Bár Dobos, a szálkás szőrű tacskó nem igazán volt büntetve, mert nagyon jó természetű “kiskutya” és legtöbbször készségesen megcsinálja, amit kérünk tőle. Mégis alapvetően tekintélyelvű nevelést kapott, még ha ez jutalmazással, jutalomfalattal is történt. (Gondolok itt arra, hogy a tanítása során a célon, a feltétel nélküli engedelmességen volt a fókusz és ha nem engedelmeskedett, akkor bizony találkozott kiabálással.)

Zamit, a rottweilert viszont igyekeztem már kölyökkorától kezdve Ekard Lind – Játszva motiváljuk kutyánkat című könyve és egy értőbb, odafigyelőbb, tekintélyelvűségtől mentesebb szemlélet alapján tanítani – már csak azért is, mert Zami a parancsolgatásokra kemény ellenállással reagált. Sok minden más mellett, ezért is nagyon hálás vagyok Nagynénémnek a sok segítségért és hogy a kezembe adta ezt a szuper könyvet. Később rátaláltam az LPM&P Kutyaoktató képzésre, ami feltette az i-re a pontot és egy olyan megértést és szemléletet adott, ami teljesen megváltoztatta a kutyákhoz való hozzáállásomat.

No, de vissza az együttműködés és engedelmesség különbségéhez és az etetéshez. Az alábbi videón – ismerve a kutyáimat – szerintem jól látszódik a különbség:

Mindketten nagyon lelkesen csóválnak, hiszen a vacsijukat tartom a kezemben. 🙂
Dobos várakozása azonban sokkal inkább egy feszült várakozás, míg Zami könnyeden, szinte már játékosan várakozik.

  • Mindketten már jól ismerik a forgatókönyvet, vagyis, hogy mi fog következni – nincs semmi kiszámíthatatlan, ami bizonytalanságra adna okot
  • mindketten tudják, hogy meg fogják kapni a vacsit
  • mindketten tudják, hogy a másik nem fog az ő kajájához nyúlni…

mégis másképpen, más lelkiállapotban várakoznak. Azért tudom, hogy a különbség a tanításban rejlik, mert pontosan tükrözi a viselkedésük a tanításuk mikéntjét.

Ez csak egy apróság, – maga a példa is, maga a viselkedés is – de sokkal több van ebben az egészben, mint ahogyan elsőre látszik. Én mindenképpen az együttműködésre tanításban hiszek, ugyanis nem egy engedelmeskedő alattvalóval, hanem egy kutya társsal szeretnék együtt élni.