Szekeres Zsuzsa

A kutyákkal való kapcsolatom nem indult éppenséggel felhőtlenül – a legelső dolog, amire emlékszem, hogy egy eb ezerrel ugat rám, én meg rettegek (hogy hangosan bőgtem-e, azt nem tudom, kb. 3-4 éves lehettem akkortájt). Amiért ez az egész megmaradt bennem, az az, hogy valamelyik szülőm mondta, jó lenne, ha inkább nem félnék (na, köszi szépen…), mert az állatok megérzik, ha valaki tart tőlük, és ezt rendszerint ki is használják. Akkor még talán nem, de azóta állandóan lenyűgöz a kutyák rengeteg varázslatos képessége.

Aztán eltelt soksok év, én mindig vonzódtam az állatokhoz (így neveltek), de nemigen volt lehetőség rá, hogy tartsak is egyet. (A kedvencem az elefánt volt, dehát ugye azzal együtt élni kicsit macerás lett volna…). Persze megoldottam, és lett egy cicám, később pedig, mikor házba költöztünk, kihasználtuk az alkalmat (hiszen “a kutya kertbe való!”), és rögtön lett egy nagyrészt németjuhásznak mondható óriásmacim, akihez pár év múlva némi félreértésnek köszönhetően (azt hittük, szuka, aki majd jól kijön a kanunkkal, majd kiderült, hogy Carmen inkább Carlos, de szerencsére nem okozott problémát) csatlakozott hozzánk egy még németjuhászabb. A magam módján és az adott kutyás lehetőségekhez mérten már akkor is igyekeztem felelős gazdi lenni, de azóta sok víz lefolyt, és már látom, mennyire keveset tudtam én akkor.

Az igazi megismerkedés pár évvel később, immár egy kis társasházi lakás harmadik emeletén kezdődött, ami, lássuk be, alapvetően nem ideális egy négylábú társ életterének [vagy mégis?]. Nem beszélve arról, hogy a város széléről napi 2-3 óra utazással, napi 8+ óra munkával mennyi időt tudtam volna érdemben foglalkozni vele? Beláttam, legközelebb majd nyugdíjas koromban gondolhatok komolyan kutyatartásra – ha megérem, illetve, ha akkor még lesz lelkierőm a vele járó aktivitásokhoz. De sajnos vagy szerencsére(?) nem bírtam ki, és legalább elméletben szerettem volna kutyázni. Ezért elvégeztem egy általános kinológiai tanfolyamot, melynek során egy olyan világ tárult ki előttem, amiről Bence és Carlos mellett nem is álmodtam. És a lejtőn persze nincs megállás, elkezdtem kijárni egy kutyasuliba tanfolyamokra, gyakorlatilag az egész hétvégém ezzel telt. (Az ovin azóta is ottragadtam, illetve még elvégeztem egykét kiképzésvezetői/tréneri tanfolyamot is. Ja, meg mentőkutyázom.)

Dolores, Loló Ígyhát elkerülhetetlen volt, hogy elgondolkodjak, és “egyéletemegyhalálom”, “most, vagy soha nem lesz rá esélyem” – kiléptem a mókuskerékből, és megteremtettem a lehetőséget arra, hogy valóban értékes kutyás életem legyen. Ebben nagyban segített egy közösségi oldalon meglátott kép is, ami szerelem volt első látásra.

Így került hozzám keverék mentett kutyám, Dolores. Akivel nap mint nap figyeljük egymást és tanulunk a másiktól. Aki mindennap megújuló örömforrás nekem. És akiért folyton információra éhesen egyre csak azt lesem, mi mindent lehet megtudni a működésükről, hogyan lehet minél jobban kihasználni csodálatos adottságaikat, és hogyan lehet teljes életet élni velük úgy, hogy mindkettőnknek maradandó élmény legyen.

 

Cikkeim, írásaim a KutyaKalandon:

SZZS cikkei