Nápolyi masztiff

„Egy igazán típusos nápolyi masztiff látványára az embereknek tátva marad a szája. Egy részük persze gyorsan becsukja és szörnyűlködve elfordul, míg másik felük álmélkodva közelebb merészkedik. Akiből semmiféle érzelmet nem vált ki egy mastino látványa, valószínűleg azon sem lepődik meg túlzottan, ha foteljében egy rózsaszín otthonkába öltözött szumátrai orrszarvút talál, amint épp a Monika Show-t nézi a tévében.

Emellett a kutya mellett nem lehet szenvtelenül elmenni. Látványa annyira impozáns, mint nagyragadozó, nyugodt pillantása pedig egészen szuggesztív hatással bír. Az is könnyen felismerheti, aki még életében nem látott ilyen kutyát. Ha az utcán vele szembe jön egy szamár méretű, szürkés kutyának látszó élőlény, akinek akkora feje van, mint egy közepes plazma tévé, asszociáljon nyugodtan a mastinora.

A fej különösen nagy jelentősséggel bír e fajta esetében. Úgy is mondhatnánk, hogy a rendkívüli fej a fajta egyik legismertebb védjegye. Erről a standard is nagyon részletesen rendelkezik. Nem egyszerűen csak nagynak, masszívnak, szélesnek és a fajtára jellemző módon „bőrösnek” kell lennie, hanem a minden paraméternek összhangban kell lennie egymással és magával a testtel is.

Ekkora „fejszerkezethez” természetesen robosztus masszív testalkat és vastag csontozat dukál, mely még jobban kihangsúlyozza a mastino tekintélyes mivoltát. Ennek ellenére egy anatómiailag korrekt nápolyi masztiff mozgása – ha nem is könnyed – mégsem elnehezült, hanem egészen különlegesen ötvözi a lehengerlő erőt és a macskaszerű puhaságot.

Természetesen alaptalan akrobatikus mutatványokat várni tőle. Bud Spencer-től sem követelt soha senki köríves karaterugásokat. Elég volt, ha a korpulens ex-pólos laza alapállásban osztotta a „parasztlengősöket” a mozivásznon. A mastino is pont megelégszik azzal, hogy kényelmesen körbe sétálja területét, vagy szépen elandalogjon gazdájával, hogy aztán őrhelyére, vagy otthonába visszatérve, kényelmesen elheveredjen.

Mindebből kitűnik, hogy a nápolyi masztiff nem éppen a kutyaiskolák sztárja. Nem intelligencia híjján, vagy a már vázolt alkati sajátosságok miatt nem jegyzik a munkakutyák élmezőnyében. Ennek oka vélhetően a molosszus örökség.

Élete a család

A molosszus felmenőkkel büszkélkedhető fajták – mint például a nápolyi is – mindegyikétől távol áll a köznapi értelemben vett vak fegyelem. Legtöbbjük társként kezelve érzi jól magát és nem mutat túlzott hajlandóságot arra, hogy pattogó vezényszavakra cikázzon ide-oda. Ha kicsit belepillantunk ezen fajták múltjába, kiderül, hogy mindenkori gazdáik mindig is nagyra becsülték képességeiket, ezért feladatukat – mely leginkább az ember és vagyon védelme – gazdájuk közelében, leginkább családias közegben végezték. Ezeket a kutyákat nem volt divat cserélgetni, nem volt velük szemben elvárás, hogy könnyen váltsanak gazdát, ha a helyzet éppen úgy kívánja.

Mindezen hatások együttese azt eredményezte, hogy a molosszus leszármazottak rendkívüli módon kötődnek gazdájukhoz és annak családjához. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak ezen fajták egyedeire jellemző ez a fajta kötődés, de akik tartottak már masztiffot, vagy molosszus származású kutyát – vélhetően a korábban említett múltjukból fakadóan – egyöntetűen arról számolnak be, hogy kutyájuk rendíthetetlen ragaszkodása egyenesen lenyűgözte őket.

A mastino magát kétséget kizáróan a meleg családi fészket a gonosz külvilágtól elválasztó sziklaszilárd védőbástyának tekinti. Választott gazdájára szinte imádattal tekint, de megkülönböztetett figyelemmel szereti családját, különös tekintettel a gyermekekre. Számukra ideális játszópartner, mivel nem szeles természetű, végtelenül türelmes és gyengéd a csöppségekkel, akik – szülői felügyelettel – élménydús kalandtúrán vehetnek részt a hatalmas kutya zegzugós bőrrengetegében.

A mastino marcona külseje ellenére egyébként kifejezetten lelkizős fajta. Igényli a szoros fizikai kontaktust gazdájával és meggyőzően képes előadni az: „én most éppen apró társasági kutya vagyok” című magánszámát, melynek nyitánya a búsa fej észrevétlennek nem nevezhető térdre helyezése és remélt záróakkordja a gazda ölébe való gömbölyödés. Olyan lényegtelen apróság, hogy sokszor saját maga többet nyom, mint gazdája ülőgarnitúrával együtt, nem nagyon tántorítja el céljától.

Ennek ismeretében elképzelhető, milyen örömtáncot képes lejteni, mikor gazdája hazaérkezik. Ilyenkor valóban szilárdan megvetett lábak és lehetőleg valami kapaszkodó szükséges, hogy masztiffunk lelkes dörgölözése nyomán, ne az anyaföldön kössünk ki. Ebből kifolyólag a köznapi értelemben vett patyolat tisztaságot nyugodtan elfelejthetjük, ha mastino-t tartunk, ehelyett új értelmet nyer majd a „relatív tiszta ruha” fogalma…”

Forrás: Balaskó Norbert