Leonbergi

„Bár nem kifejezetten kedvelem az unalomig ismételt közhelyeket, mint például „a kutyák Apollója”, vagy „az ebvilág arisztokratája” titulusokat, a leonbergi kapcsán mégis önkéntelenül az oroszlánra asszociál az ember, mégha a Leo osztozni kénytelen az „oroszlánkutya” címen a Rhodésiai Ridgeback-el, vagyis az afrikai oroszlánkutyával, mely eredeti funkcióját tekintve valóban e fenséges nagymacskákkal viaskodott az afrikai szavannán.

A leonbergi múltja ezzel szemben abszolút békés és a legkevésbé sem véres viadaloktól, vagy harci összecsapásoktól hangos. Sőt mi több a fajta kialakulása szinte mesébe illő: egyszer volt, hol nem volt, élt a XIX. század első felében egy ember a Stuttgart melletti Leonberg városában…

(…)

Egyszemélyes díszkíséret

Bár a leonbergi valóságos óriás, ízig-vérig kísérő kutya. Szívesen vesz részt minden tevékenységben és hatalmas mérete ellenére igen aktív, agilis alkat. Élénk és temperamentumos, akivel bizony nemcsak illik, de kell is kiadós sétákat tenni.

Persze ahhoz, hogy gondtalanul kísérje gazdáját, neki is el kell sajátítania a legalapvetőbb engedelmességi feladatokat. Ehhez nem kell más, minthogy naponta rendszeresen és következetesen foglalkozzunk vele. Ilyen bánásmóddal szinte észrevétlenül sajátítja el a szükséges ismereteket. Nagyon fontos azonban, hogy nevelését egészen korán kezdjük meg, mert ha egy felnőtt leonbergit a szó erejével nem tudunk megállítani, akkor semmi eszközünk sincs rá. Egy kifejlett kutyával szemben annyi esélyünk se lesz, mint vizipisztollyal a bozóttűz ellen… Szerencsére azonban a Leo intelligens, lágy lelkületű fajta, így nemcsak gyorsan, de különösebb fizikai erőltetés nélkül is könnyedén tanul. Képes oly nehéz feladatok ellátására is, mint például a vakvezetés, mely talán az egyik legfelelősségteljesebb és legtöbb követelményt támasztó munka egy kutya számára. Én személy szerint láttam is vakvezető leonbergit – mint később megtudtam Rithnovszky Jánost, A fény túloldalán című könyv szerzőjét és kutyáját – ahogy megfontoltan, de magabiztosan vezette világtalan gazdáját a Nyugati téri aluljáró kaotikus forgatagában.

Mindemellett a Leo remek vizikutya is egyben. Nyilván újfunlandi örökségéből eredően rajong a vízért, s bár kenu túrához némileg túlméretes, egy kiadós vizibiciklis-fürdőzős lubickolásra mindig szívesen kapható.

Igazán elemében azonban akkor van, ha családja veszi körül. E fajtát magas szintű emberközpontúság jellemzi ezért – bár méretei miatt lakásba nem igazán való – hermetikusan elzárni magunktól, vagy a családtól, maga a barbarizmus. Mindenképp lehetőséget kell biztosítani számára, hogy napi szinten kielégíthesse mérhettelen szeretetigényét. Ez egyébként nem eshet nehezünkre, hisz ki tudna úgy elmenni e mosolygós, aranybarna behemót mellett, hogy ne túrjon bele gyönyörűséges bundájába, és ne dögönyözze meg alaposan. Egyéb iránt nyugodtan „ráereszthetjük” a család apró tagjait is leonberginkre, persze szigorúan szülői felügyelettel. Nem mintha veszély fenyegetné őket egy Leo társaságában, hiszen a gyermekek iránt kiemelt türelemmel és óvatosággal viseltetik, sőt szinte bármit hajlandó elviselni tőlük, sokkal inkább a kutya érdekében, hogy adott esetben megvédhessük a csöppségek olykor korántsem kíméletes rohamaitól.

Mivel a leonbergi tenyésztése során mindvégig a nyugodt, kiegyensúlyozott idegrendszerű kutyákat preferálták, a Leo nem rendez vérfürdőt a közeli parkban, ha netalántán idegen kutyákkal találkozik. Magabiztos higgadtsággal tűri még azt is, hogy provokálják, de ha a riválisok kellőképpen hosszú ideig „feszegetik a pofonosládát”, bizony nem marad adós a válasszal, aminek következményeit ellenlábasai nem rakják ki az ablakba…”

Forrás: Balaskó Norbert