Ír terrier

„A terrierek mindegyikéről elmondható, hogy igazi egyéniség, mely megkülönbözteti őket számos fajtától. Sajátosságukért felelős alapjellemvonásaik sok esetben annyira hasonlatosak, hogy a fajtacsoport képviselői szinte csak a „felépítményben” térnek el egymástól. Ezért van az, hogy a terrieresek fél szavakból is megértik egymást…

Ezzel együtt természetesen a terrierek népes mezőnyében is találunk olyan kiemelkedő karaktereket, melyek még markánsabban testesítik meg a „terrierség” minden savát-borsát. Egyik prominens képviselőjük a vörös fáklyaként lobogó ír terrier.

(…)

Terrierség sava-borsa

Az ír terrier vidám, értelemtől csillogó, mégis tüzes tekintete huncutsággal kevert kőkemény akaratot rejt. A fajta magáénak tudja a terrierek minden báját, markáns jellemzőjét: bátran karakán és büszkén öntudatos. Vadászösztöne roppant fejlett, melyet a mai napig bizonyítanak vadászokhoz került és ott eredményesen dolgozó példányai, ugyanakkor viselkedése nagyon disztingvált is egyben. „Vérbő” terrier létére meglepően fejlett önkontroll és kontrollálhatóság jellemző rá.

Természetesen hiba pl. egy border collie fegyelmezettségével mérni egy terriert. Az önkontroll náluk mondjuk azt jelenti, hogy az az ír terrier, mely csak „mészárosként” ismert a kertbe tévedt madarak és kisemlősök tekintetében, a család identitászavarral küzdő – magát kutyának képzelő – házigalambját még akkor sem kaszabolja le, ha az szerelmes táncot lejtve, turbékolva illegeti magát előtte. Nagy kincs ez azok számára, akik nem munkaeszközként, hanem családtagként, társként szeretnének együtt élni vele.

Mielőtt bárkiben felmerülne a kétely, hogy az ír terrier gyanúsan tökéletes, el kell árulni talán egyetlen gyengéjét: a fajtársakhoz fűződő „törékeny” viszonyát. Kutyákkal szemben ugyanis abszolút, megkérdőjelezhetetlenül és javíthatatlanul domináns. Sajnos nem kell hozzá sok, hogy a környék krakéler bajkeverőjeként vonuljon a köztudatba, ezért elengedhetetlen, hogy már csetlő-botló kölyökként rendszeresen járjunk vele kutyatársaságba. Nem elég azonban csak „belökni” egy kutyaoviba, ahol a felügyelet és irányítás nélküli kölykök pont, hogy negatív tulajdonságaikat erősíthetik. Például egy domináns, agresszív kölyök előbb-utóbb rendszeresen megtalálja azt az elhúzódó, félénk kiskutyát, akit aztán jól elagyabugyálhat. Napnál világosabb, hogy ez egyiküknek sem válik hasznára, hiszen míg ez előbbi kibírhatatlanul goromba és kötekedővé válik, a másik lelkileg labilis, depressziós, és még visszahúzódóbb lesz. Mindkét jelenség dekadens, antiszociális ebeket eredményez.

Fontos tehát, hogy más kölykökkel csak felügyelet (és időnkénti „beavatkozás”) mellett hancúrozzon, de teremtsünk számára lehetőséget normális felnőtt kutyák társaságába is vegyülni, tőlük elsajátítani a korrekt viselkedés alapjait. Azért egy jól szocializált ír terrierről sem feslik le a büszke öntudat, de saját ereje és a „játékszabályok” ismeretében, megelégszik puszta fellépésével jelezni, hogy „ki az ír úr a házban”. Ez a legtöbb esetben elégnek is bizonyul.

„Úgy szeretlek, majd megeszlek!”

Az ír terrier annak ellenére, hogy lelkes, kezdeményező és igen tevékeny alkat, mégsem olyan idegesítően nyüzsgő, mint egynémely kicsi fajtacsoport-társa. A terrierekre általában jellemző gyengédség az ő esetében új értelmet nyer. Gazdájához oly erősen kötődő, oly hihetetlenül érzelmes jószág, hogy kimeríthetetlen szeretetéhségében már-már tolakodóan képes viselkedni, ezzel megvalósítva a paradox fogalmat: „visszafogottan erőszakos”. Buzgó nyomulás közben sosem súrolja a bunkóság határát, ellágyuló arckifejezése pedig még a legkeményebb szívet is megrepeszti. Hogy is lehetne rá haragudni, mikor szemérmesen cuppogva, lesunyt fülekkel és egy trubadúr lágy sóhajával fúrja szakállas pofáját gazdája pillanatra szabaddá váló tenyerébe, mialatt tekintetével alamizsnát gyűjt az elárvult, gazdátlan, éhező kutyák megsegítésére…

Mélyen érzelmes lényével függhet össze, hogy az ír terrierek legendásan türelmes, gondos és áldozatkész anyák. Sokszor még akkor is szoptatnak, mikor a kínok-kínját állják ki a kicsik tűhegyes fogacskái miatt, de még ilyenkor is összeszorított foggal – és persze mártír arckifejezéssel – állják a rohamot.

Karakán, ösztönerős mivolta ellenére, az ír viszonylag könnyen vezethető, nevelhető terrier. Az ír terrierekre jellemző sallangokól, extrémitástól mentes attitűd jellemében is megfigyelhető. Ennek hála nagyon ritkán találni köztük szélsőségesen deviáns egyedet, aki falhoz állítja az egész családot, ezért a terriertartásban járatlan, tapasztalatlan gazdák is viszonylag „könnyedén” elboldogulnak vele, szemben a fajtacsoport egynémely képviselőjével.”

Forrás: Balaskó Norbert