Bordeaux-i dog

„Egy bordeaux-i dog láttán a legtöbb emberben meghűl a vér, pedig napjaink bordeaux-ija már meglehetősen távol áll egykoron messze földön retteget ókori hadikutyáktól, holott egyike azok legeredetibb formában megmaradt képviselőinek.

El lehet képzelni, mit érezhettek azok a katonák, akiknek több száz ilyen ebbel kellett fölvenni a harcot a véres csatatéren…

Az ókori hadikutyák – melyek használatában különösképpen az Asszírok jeleskedtek – bölcsője a közel keleten ringott. A harcokban történő alkalmazásuk nemcsak pszichésen volt demoralizáló, ezek a kutyák veszedelmes támadóerőt képviseltek. Tömegével vetették be őket a harcokban, sőt bizonyos források ezres nagyságrendben említi őket.

Már kinézetük is félelemkeltő volt. Az amúgy is hatalmas méretű, roppant csontozatú és izomzatú, széles fejű kutyákat bőrvérttel szerelték fel a tőrök, lándzsák, szabják, nyilak döféseitől védendő, míg nyakörvükre szögeket, pengéket erősítettek, hogy a lehető legnagyobb pusztítást végezzék. Az így „feldíszített” ebeknek nemcsak kinézete volt veszélyes. Kemény, agresszív állatok voltak, akik az ördögtől sem rettentek meg. Bárkivel és bármivel harcba szálltak, ráadásul célirányosan ember elleni támadásra is képezték őket. Alkalmazásuk során gyakran a gyalogság előtt végeztek tisztogatást az ellenség soraiban, de bevett szokás volt az is, hogy előkelő gazdájuk oldalán harcoltak, jelentősen megnövelve annak esélyeit a csatában.

(…)

Hooch lenyomja Amerikát

A majdnem 20 éves, közelmúltban ismét levetített mozifilm, a „Turner and Hooch” (roppant „szellemes” magyar címe: Egyik kopó, másik eb) ismét közelebb hozta az emberekhez a bordeaux-i dogot. Bár én személy szerint libabőrös leszek a Beethoven, Kutyám Jerry Lee és Rex felügyelő az örökkévalóság számára celluloidszallagra rögzített kalandos hőstetteit megéneklő „műremekektől”, a fent nevezett film kivételt képez az „übergagyi állatos” matinéfilmek sorában.

Persze ízlések és pofonok, de ebben a filmben láttam kutyát valóban és igazán jól színészkedni. A Hooch-ot alakító Beasley annyira hiteles, annyira emberi, ugyanakkor annyira bordeaux-i volt, hogy az teljesen lenyűgözött. Nem emlékszem még egy olyan kutyára, mely nemcsak tökéletes átéléssel, de ennyire plasztikusan lett volna képes ábrázolni oly széles spektrumot átfogó érzelmi skálát, melyet a történet szerint megél. Csodálatos arcjátéka hűen tükrözött dühöt, hűséget, csibészséget, fájdalmat, magányt és bizalmat. Mindez nyilván kiképzőjét és a rendezőt is dicséri, de ezzel együtt igazságtalan volna elvitatni Busley érdemeit.

Azt, hogy a filmben szereplő kutya – nehezen feledhető –  egyénisége markáns, az tagadhatatlan, de hogy mennyire fest hiteles képet a bordeaux-i dogról, az már más kérdés.

A fajta gazdája iránt érzett – molosszusokra jellemző – hűsége és ragaszkodása legendás. Persze ezt más fajta is magáénak tudhatja, de mindez egy borostyánszemeket gazdáján nyugtató szetter esetében magától értetődő, ám a bordeaux-i marcona megjelenése még megkapóbbá varázsolja.

A korábban említett arcjátéka – mint minden „nyomott orrú” fajta esetében – sajátos bájt kölcsönöz szeretetreméltó egyéniségének. Természetesen sokakat megrémiszt hatalmas széles feje, óriási állkapcsa, melyet a modern bordeaux-i mára már nem elsősorban az ellenség megragadására, hanem boldogságában arcán elterülő széles mosoly kifejezésére használ.

A bumfordiság sem áll tőle távol, ámbátor mindez nála arányossággal ötvöződik. Roppant csontozata, masszív izomzata tökéletesen harmonizál óriási fejével. Persze ilyen fizikummal nem várhatunk el tőle agarakra jellemző kecsességet és eleganciát, ugyanakkor a bordeaux-i mindezek ellenére nem nevezhető lusta, tohonya alaknak. Megfelelő tartási körülmények és mozgatás mellett impozánsan atletikus alkatúvá fejlődik, aki igenis tud lendületesen és – rövid távon – akár gyorsan is mozogni.”

Forrás: Balaskó Norbert